Sokat gondolkodtam Botond és a köztem lévő kapcsolaton... Arra kellett rájönnöm, hogy amikor elkezdtük Boti képzését, akkor nagyon örültem minden apró sikernek. Botond pedig szárnyalt. Aztán ahogy telt az idő, egyre nagyobb elvárásokat állítottam elé, és kezdtem elkanyarodni a reális nézetektől. Megálmodtam az ideális terápiás kutyát, amibe valahogy sehogysem tudtam belegyömöszölni Botondot. Az értékei jelentéktelenné váltak, mert olyasmit akartam benne látni, ami hiányzik belőle, vagy egyenlőre még nem sikerült a felszínre hozni.
Sikertelennek éreztem magamat... és kételkedni kezdtem alkalmasságunkban...
Aztán Apafej, az egyik esti beszélgetésünk során rávilágított erre a tényre... Hogy én nem Botondot látom, hanem valami mást. A kis kutyus pedig meg akar felelni, de mivel érzi, hogy nekem ő "kevés", így egyre kedvetlenebbül dolgozik... És azt is mondta, hogy ez így nem lesz jó, ő ugyan "kívülálló", de azt látja, nekem semmi sem jó, amit Botond csinál... Pedig nagyon ügyes...
Nem aludtam egész éjszaka...
Kerestem magamban a hibát.. hol rontottam el...
miért "nem jó" nekem Ő...
Eltökéltem, ez nem mehet így tovább! Hiszen nagyon szeretem őt...
Gondolatban elkezdtem összegyűjtöm az erősségeit:
Például: hogy mennyire szereti az idegen embereket...
Bújós, és ragaszkodó mindenkihez
Imád dolgozni, szinte ragyog, és nem szeret unatkozni... Mindig azt lesi mivel tudna a kedvemben járni...
Gyerekektől sosem vár finom falatokat, de minden feladatot megcsinál nekik.. csak a kacagásért, azért a jó energiáért amit felé küldenek!
Imád játszani, talán túlzottan is apportos! De ez megint csak remek lehetőség, hiszen nem csak finom faltokkal lehet motiválni, de maga a játék is örömet jelent neki, és nem szigorú feladatként tekint rá!
És folytathatnám még... a sok puszi amit ad, az ahogy tűri, hogy csipkedjék, a fülét, farkát fogdossák, ölelgessék... Az ahogy hihetetlen érzékkel választja ki a súlyos lelki terheket viselő gyerekeket, és próbál feladatokkal a kedvükbe járni. Az ahogy nem csak hozzájuk bújik, hanem ahogy odaviszi nekik a labdát, s még nekem nem akarja odaadni, addig nekik az ölükbe rakja, mert szeretné nekik bebizonyítani, hogy őt nem érdekli miben más az a gyerek... Higgye el neki mindenki, hogy az ő szeretetéből a legárvább kisgyereknek is jut bőséggel...
Nem is tudom mi történt velem, hogy miért is voltam olyan elvakult...
miért nem figyeltem ezekre a csodás értékekre amikkel csordulásig telis-tele van Botond!
A hibáit hatalmasra fújtam, azt a sok csodát, meg elnyomtam... és aztán csodálkoztam miért nem működik úgy ahogy a kezdetek kezdetén!
 
Szégyenlem magam... és talán sokan nem is értik majd, miért kell ezt a hibát így a "nagyközönség" elé tárni...
 
Nos, azért meséltem mindezt el, hogy tanulságos legyen... Nem csak négylábú társainkkal vagyunk hajlamosak ezt tenni, hanem ember családtagjainkkal is... szeretteinkkel, párunkkal, gyermekünkkel...
Pedig minden emberben, kutyában ott van a csoda, sok érték... és csak rajtunk múlik melyik ajtót nyitjuk ki, és melyik hagyjuk csukva... akár örökre....
 
Szerencsére Botondot nem lehet egykönnyen elrontani... így ez a néhány válságos hét nem hagy benne mély nyomot. Mint minden kutya: hűségével, szeretetével, odaadásával viszonoz minden ellene elkövetett hibát. Új dimenzióba helyeztük kapcsolatunkat, "megbeszéltük".... Most nagyon figyelünk egymásra... mind kettőnknek erre van a legnagyobb szüksége...
 
 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://hubavizsla.blog.hu/api/trackback/id/tr953267179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.