17.40-kor már a rendelőben voltunk, de meglepően 20-percel zárás előtt még 5-6 kutyus volt előttünk. Sajnos csuszás volt egy hőgutás chow-chow miatt. Másfél órás küzdelem után sikerült megmenteni...

Kb. 18.15 óra körül került ránk a sor. Megbeszéltük, hogy a heréket eltávolítja, de a bőrt nem vágja le, mert így kisebb lesz a seb, gyorsabban gyógyul és a bőr, mivel fiatal állat és nincs benne teher, ezért szép lassan visszahúzódik majd. Ekkora Botond már nagyon izgatott volt, nem lehetett infúzióval altatni (egyébként is állandóan morog és ugatja a dokit-nem igazán kedveli...), így kapott egy szurit. Először csak jobbra, balra ingatta a fejét, majd a kinyújtotta a nyelvét, még rám nézett és már össze is csúszott. Ebben a pillanatban könnybe szaladt a szemem, még sosem láttam ilyet, ijesztő volt. De nagyon korrekt volt a doktorunk, mindent elmondott, hogy mit fog csinálni, nyugodt maradt, és ez rám is rám ragadt. Megkérdezte, hogy szeretnénk-e bent maradni, mondtuk, hogy inkább majd kint megvárjuk... nem hiszem, hogy elájultam volna, maximum végig bömbölöm! 19 órakor szólt, hogy bemehetünk. Háromnegyed órán át beszélgettünk még az orvossal, hogy mi fog történni, mit kell tennünk, stb. Botond néha-néha csóvált egyet a farkával. Az orvosunk elmosolyodott: "Már hall, hallja a hangotokat..." Kis drágaság... gondoltam, érzi, hogy itt vagyunk vele. Amíg én mindent papírmunkát elintéztem, Doni simogatta, beszélt hozzá... Vittünk plédet magukkal, amibe belefektettük és úgy vittük ki a kocsihoz. Amikor Boti meghallotta az orvos hangját, aki segített kicipelni őt, elkezdett morogni és pufogni! :D

Hazaérve befektettük a kosárba. Egy percre sem lehetett egyedül hagyni, ha felálltam mellőle, felkapta a fejét, és már indulni is akart. Hubát Mamáékhoz vittük át a műtét idejére, akiért ekkor már elindult Doni.  Amíg egyedül voltam otthon Bobóval azon gondolkodtam, vajon Huba hogyan fog reagálni a magatehetetlenül fekvő, rendelő szagú Botondra. Szerencsére az én kis okos nagy fiam egy igazi tündér volt. Bejött az ajtón, s a hirtelenkedésből lelassulva óvatosan odajött a kosárhoz. Megszaglászta Bobót, aki csóvált  és dobálta a puszikat. Szépen leült Huba a kosár mellé és figyelt. Gyorsan 21.00 óra lett. A szendvicskészítésre Bobó felállt is kijött a konyhába. Nagyon remegett a hátsó lába, csuklott össze. Gyorsan kicseréltem a kosár lepedőjét és a zsákot - ugyanis bepisilt szegénykém - és óvatosan visszatettük. Éjfélig gyakorlatilag csak a fejét emelte fel egyszer-egyszer. Aztán 00.10 órakor  - én éppen elszenderedtem -  Doni ébresztett, hogy Botond felállt - azaz kiugrott a kosárból. Nagyon megijedtünk! Az előszobában remegve, csúszott ülve, nem bírt a hátsó lábára állni. Hamar rájöttünk, hogy begörcsölt a combja, Doni gyorsan elkezdte dörzsölgetni, láthatóan nagyon jól esett neki. Néhány perc elteltével lábra állt és sétálni kezdett. Gondoltuk, hogy itt az ideje egy kis egészségügyi sétának. Természetesen Huba nem maradhat ki semmiből, ő is lejött velünk. Ahogy kinyitottuk a hátsó ajtót, Huba kirontott macskát kergetni - ez az egyik igen rossz szokása :S - meglepetésként Botond utána rohant. Majd elájultam... Aztán visszajöttek, mintha mi sem történt volna. Bobóka pisilt, és már mentünk is fel.

Két óránként váltottuk egymást Donival. Hajnalban már külön vittük le őket, és délelőtt is... nem kockáztatunk még egy rohanást! Már evett, többször ivott, volt kisdolog, nagydolog - kicsi hasmenéssel. A hajnali séta után bement a másik szobába, megszerezte a frisbee-t és hozta játszani. :D Lenyűgöző, micsoda élet van benne, példaértékű. Most mindenki alszik... már én is nehezen viselem az ébrenlétet...