A fiúkkal kiköltöztünk másfél napra a Szalajka-házhoz, az ellenőrzőpontra pontőrnek. Már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük az Ózdi Túra Gréta nénijével, hogy mi is szeretnénk részt venni ebben a felejthetetlen programban. Akkor még az "egykutyások" nyugis életét éltük, most meg két vizsivel vágtunk bele a 22 órás, sátorozós hétvégének. Nem titkolt célunk volt az, hogy a két kutyus összekovácsolódjon. (Most, hogy már ketten vannak!) Igazi vizslaparadicsom volt, sok vad szimattal, ösvényekkel, csorgadozó kis patakkal, fenyvessel, tölgyessel, burjánzó növényekkel. Fantasztikus kitartással rendelkező emberekkel ismerkedtünk meg, mint például: 130 km-t gyalogló 5 hónapos kismamával; csupán egy fél literes flakonnal, 130 km-t futó sráccal; erdélyi biciklista fiúval és még sorolhatnám... A kutyáink leírhatatlanul jól élvezték magukat, és megtörtént az, amit egy héttel ezelőtt még nem hittem volna. A két "fiam" nagyot hancúrozott, bukfencezve játszott a frissen vágott füvön, összebújva aludtak a félsátorban, Hubát utánozva battyogott Botond a hideg patakban. Egy tálból itták a vizet és együtt csócsálták a ropogós almát. Egy leharcolt kézilabdát gyűrtek és egy teniszlabdát hagytak el állandóan, amit gyakorlatilag mindig kerestünk. Na és persze együtt indultak be az éjszakai sötétben a fél sátrunk mögött motoszkáló vad hangjára - ami még minket, kétlábúakat is izgalomba hozott. Az erdő illata, a madarak, a vadak hangja, a hajnalban ugató őz (amire azt hittük, hogy az eső elől a kocsiban alvó kutyáink ugatnak, aztán mikor oda siettem kiengedni őket, békésen szunyókáltak a meleg pokróc alá bújva) lenyűgöző, életre szóló élményt adtak. Szinte eggyé váltunk a természettel, ahogy az erdő lombjai között megvilágította kis családunkat a hold fénye. Egyetlen fáklyánk volt, és a parázs, de nem is hiányzott több fény. A kis patak hangja, ami közvetlenül a sátrunk mellett folyt, nagyon nyugtató zene. Végül az éjszakánk nagy részét egy szélfogó félsátorban töltöttük, hogy lássuk az érkező embereket. A hajnali hűvösben mindannyian pokrócba burkolóztunk, hol Huba, hol meg Botond bújt mellém. Fél négykor eleredt az eső, ekkor a kutyusokat betettük a kocsiba aludni. Mi meg lebontottuk a sátrakat, összepakoltunk. Hét óra után zártuk az ellenőrzőpontot és indultunk haza. Huba és Botond szó szerint egymáson aludt a kocsiban. Amikor haza értünk Huba lefeküdt Botod mellé a szivacsra - megnyugtató érzés volt. Ez volt az első, de nem az utolsó ilyen hétvégénk. Embernek, kutyának nincs szebb és jobb, mint ennyire közel és igazán együtt lenni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tarkakutya 2010.05.25. 08:29:39
Nagyon édes a kis jószág!
