Karácsonyra Jézuska meglepett minket a Magyar Vadászösvényeken című könyvvel.

Gyönyörű könyv, tele hasznos ismeretekkel, amit minden természet szerető embernek illik tudni, külön élmény, hogy vadászati szempontból is bemutatja Magyarországot. Mindig is sejtettem, hogy az egyik legszebb területen élünk, de most már a könyv is megerősített ebben. Egészen az Árpád-korra visszamenőleg gazdag és közkedvelt vadászterület volt. Ebben az időben Uppony községnél még bölényvadászatokat is rendeztek. Farkasok, barna medvék és hiúzok népesítették be a régi korok Északi- középhegységét, ahol az Aggteleki Nemzeti Park területén napjainkban már újra bizonyítható ezeknek a szépséges állatoknak a jelenléte.

Kirándulásaink során gyakran találkozunk vadakkal. Szerencsére a legtöbbször elég távol vannak ahhoz, hogy a fiúk ne kergessék meg őket. A távolság miatt viszont a fotóim nem a legtökéletesebbek...

Ez a kép Uraj és Szentsimon közötti, fenyvessel és borókással körül ölelt völgyben készült.

Az alsó kép pedig az Uraj feletti dombgerincen.

Akár mikor megyünk is arra, mindig találkozunk őzekkel, nyulakkal, rókával és természetesen fácánnal. A közeli tó és a mocsaras, lápos vidék a tőkés récéket, gémeket, gólyákat is vonzza. 

Ilyenkor télen szoktam érezni, hogy már nagyon hív a "vadon szava", már nagyon várom az olvadást.

2010 késő őszi kirándulásán volt szerencsénk először látni gímszarvasokat 13-an voltak és gyönyörűek... Hangony felé a Partizán-túraútvonalon haladtunk elhagyva a D.-tanyát, amikor feltűntek a távolban a nagy agancsosok.

Sokáig a vaddisznó volt az egyetlen, akivel nem akartam találkozni kint az erdőn. De tavaly mindennapos volt, hogy találkoztunk velük. 6-7 malac jött be a házunk mögötti erdőből (panelban (!) lakunk). Kicsit sem zavarta őket a jelentétünk. Aztán az egyik helyi vadásztársaság kilőtte, vagy elvitte őket... de azóta csak ritkán látni egy-egy példányt. Persze az erdő tele van túrással, meg dagonyával.

Ma kora reggel útnak indultunk a fiúkkal Szentsimon felé. Azt hiszem, nekem nagyobb szükségem volt rá, mint nekik, bár kétségtelenül nagyon élvezték.  Nem akartam Huba lábát megerőltetni, de nem vitt rá a lélek, hogy otthon hagyjam. Így inkább lassabban és rövidebbet mentünk, de együtt. Nagyon nehéz volt megmászni a kaptatót, nem volt hideg, csak 15-30 cm-es hó.

A havas táj viszont elénk tárta a vadak vonulási útvonalait. Rengeteg nyom volt. Huba mélyen bele-bele szippantott. Felérve a kaptató tetejébe megpillantottam a magányosan bandukoló őzt.

 Már úgy mennék... de még várnunk kell. Addig is nézegetem a 2010-es év kirándulásain, túráin készült képeket. Egy csésze, forró teával és persze a fiúkkal kényelmesen megnézünk egy-egy részt a 12 hónap az erdőn sorozatból, és olvasgatom a könyvünket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.